Lehet magyarból érettségizni Ausztriában. De tegyük fel a kérdést: miért is?

Ha egy gyerek otthon magyarul beszél, miért kell ebből vizsgát tennie? És ha évente csak egy-két diák él ezzel a lehetőséggel, akkor vajon nem egy túlméretezett rendszerrel van dolgunk, amelyet inkább a jó szándék, mint a valós igény tart életben?

A vegyes hangrend új epizódja pontosan ezt a kényelmetlen kérdést járja körül.

Mert a számok valóban nem meggyőzőek. Stájerországban és Tirolban évről évre alig néhány diák érettségizik magyarból. És mégis: a lehetőség létezik. Nem magától, hanem mert pedagógusok és szervezők – köztük Veit Zita Grazból, Schenk Angyalka és Jenewein Izabella Tirolból – évek munkájával kiharcolták, hogy a magyar mint elsőnyelv ne szoruljon ki teljesen az iskolarendszerből.

De közben egy másik illúzióval is le kell számolnunk. Az, hogy valaki otthon magyarul beszél, nem jelenti azt, hogy „tud magyarul”. A beszélt nyelv nem egyenlő azzal, hogy valaki képes írni, érvelni, szöveget értelmezni. Egy anyanyelv is elkophat – különösen akkor, ha csak a konyhában használják, de az iskolában nincs jelen.

És itt válik igazán élessé a kérdés: kinek fontos ez az egész? A diákoknak – vagy inkább a szülőknek és a tanároknak, akik nem akarják elengedni a nyelvet? Schenk Júlia, aki Tirolban érettségizett magyarból, arról beszél, milyen két kultúra között felnőni – és hogy a magyar érettségi hogyan tette „láthatóvá” azt a nyelvet, amely addig inkább csak a háttérben létezett.

A magyar érettségi tehát egyszerre tűnhet túlzásnak és hiánypótlásnak. Egy alig használt lehetőségnek – és közben egy tudatosan fenntartott kapaszkodónak. Lehet rá úgy tekinteni, mint egy felesleges luxusra. De úgy is, mint egy befektetésre: egy esélyre, hogy a nyelv ne csak megmaradjon, hanem használható, elismert tudássá váljon.

Mert végső soron nem az a kérdés, hogy hányan érettségiznek magyarból. Hanem az, hogy mi történik akkor, ha már senki sem.